A pedagógusképzésről

A pedagógusképzésről (is) szélsőséges véleményeket olvashatunk/hallhatunk nap mint nap. Hol az alacsony pontszámok és az ebből következő színvonalcsökkenés miatti panaszok, hol a növekvő felvételi létszámokra alapozott optimizmus határozza meg a közbeszédet. Azt hiszem, ez nem ilyen egyszerű… 

Nem vitás, hogy az iskola(ügy) ma is a paradigmaváltás kényszerében van. Ez sajnos az oktatás sajátságos helyzetében nem jelenti azt, hogy ez a változás belátható időn belül végbe is megy. De vajon van-e víziónk az oktatás értelméről és jövőjéről? Vagy csak a megszokás és a (vélt) társadalmi rend fenntartásának eszközét látjuk az iskolarendszerben? Az iskolaszerkezet és a tartalomszabályozás reformja feltételezi a pedagógusképzés és -továbbképzés megújítását – lehetőség szerint a strukturális átalakítást megelőzően.

Az elmúlt időszakban változó képzési és követelményrendszernek megfelelően új képzésszervezési lehetőségek, tartalmak, kurzusok jelentek meg a felsőoktatásban. A gyakorlatorientált pedagógusképzés, illetve a közoktatási és felsőoktatási struktúra közelítése paradigmatikusan jó irányt jelöl ki, a megvalósítás azonban sok szempontból nem volt kellően végiggondolt, tartalmilag pedig sokszor kontraproduktívvá vált. A gyakorló szakemberek képzésbe történő bevonása továbbra is folyamatos kihívás. A köz- és felsőoktatás közötti oktatói átjárást segíthetné, ha a felsőoktatásban folyó gyakorlati képzésbe bevonható lenne az adott intézménytípusban tanító szakvizsgázott pedagógus is, akár legalább BA szintű vagy régi főiskolai szakirányú végzettséggel is (a tanárképzésben a mentori feladatok ellátásához továbbra is MA végzettség szükséges). A felsőoktatásban a fentiek szerint foglalkoztatott, tudományos fokozat nélküli gyakorlati tanárok számára érdemi, a közoktatással versenyképes karrierút biztosítására van szükség a felsőoktatásban. A gyakorló tanítások kapcsán pedig fontos lenne, hogy a tanítási gyakorlat és a gyakorlatorientált pedagógusképzés nem korlátozódhat az egyetemi fenntartású gyakorlóiskolák hálózatára. A pedagógusjelöltek gyakorlatában a külső gyakorlóhelyek, partnerintézmények sokszínű hálózatát eredményesebbnek és célszerűbbnek gondolom a gyakran lokális elitképzőként működő egyetemi gyakorlóiskoláknál. A gyakorlatvezető pedagógusok számára a feladattal arányos bérezést és órakedvezményt lenne szükséges, a képző felsőoktatási intézmények minőségbiztosítása mellett. A felsőoktatási intézmény köré szervezett partneriskolai hálózat képes a képzésben forgószínpad-szerűen megjeleníteni a közoktatás sokszínűségét, így komplexebb gyakorlati felkészítést nyújt a hallgatóknak felsőoktatási tanulmányaik során.

Összességében megállapítható, hogy a képzés egésze nem ment át olyan dinamikus átalakuláson, mint amit a változó körülmények, a technológiai fejlődés és a tanulói populáció változása megkövetelt volna. Amire véleményem szerint mindenképpen szükség lenne, az a ma ismert szakos tanárképzés átfogó átalakítása a tanítóképzés mintájára. Közhely, hogy a mesterséges intelligencia korában a tanár tudásátadó szerepe radikálisan csökken, hovatovább eltűnik. Felértékelődik ugyanakkor a közösségépítés, a kommunikációs fejlesztés, a kreativitás, a kritikus gondolkodás fejlesztése, facilitálása mint pedagógusi kulcskompetencia. Nem szakos vagy szakpáros tanárok képzésére van tehát szükség, akik a szaktudományos ismeretek mellett sajátítanak el pedagógiai, pszichológiai és módszertani ismereteket, hanem általánosan művelt, módszertanilag magasan képzett nevelési szakemberekre, akik egyik vagy másik műveltségterületen az átlagosnál mélyebb ismeretekkel is rendelkeznek. A képzés az alapiskolai tanítók és a középiskolai tanárok esetében is 4+2 éves lehetne, amely során négy éven keresztül, gyakorlati fókusszal tanulnák az adott korosztálynak megfelelő nevelési, fejlődéslélektani, módszertani ismereteket minden műveltégterület vonatkozásában, majd két éven keresztül lenne lehetőség a szakosodásra, amely az alapiskolai tanítók esetében valamely nevelési specializációs modul (pl. fejlesztő pedagógia, tehetséggondozás, mozgásfejlesztés stb.), a középiskolai tanárképzés esetében valamely műveltségterület(ek) (magyar, matematika, természettudomány, művészet, sport stb.) szaktudományos modulját jelentené. A továbbképzések fő fókusza a rendszerátalakítás első szakaszában elsősorban az új pedagógusszerepre való felkészítést, átképzést szolgálná, a későbbiekben pedig az intézmény szakmai érdekeit és a pedagógus érdeklődését egyaránt figyelembe vevő szabályozott önképzést jelentene, amelynek csak egyik – de messze nem kizárólagos – lehetősége az iskolarendszerű, tanfolyami továbbképzés, és legalább ilyen súllyal szerepelnek benne az informális és non-formális képzési formák is, például nevelőtestületi belső továbbképzések, hospitálások, szakmai tanulmányutak.