Az osztályozásról

Mindig elszomorodom, amikor időről időre a mindennapi közbeszéd tárgyává válik az osztályozás és a buktatás. Pedig megszokhattuk, hogy újra és újra előbukkan a téma, amihez azonnal hozzászólnak tudós szakértők, pszichológusok, pedagógusok, szülők és gyerekek. Azt hiszem, ez sem olyan egyszerű... 

A felületes szemlélőben ilyenkor kialakulhat – vagy ami rosszabb: megerősödhet – az a kép, hogy az osztályozás az iskolai élet alfája és ómegája, hogy a bizonyítvány körül forog az iskola világa, ezen áll vagy bukik az oktatás-nevelés színvonala, értelme, jövője.
A kérdés – és a helyes megoldás - szerintem végtelenül egyszerű. Az iskolai értékelésnek folyamatosnak, áttekinthetőnek, kiszámíthatónak, nyilvánosnak és – amennyire ez emberileg lehetséges – igazságosnak kell lennie. Ha a fenti ismérvek nem teljesülnek, a megfelelt/nem megfelelt, az 5, 7, 10 vagy akárhány jeggyel kifejezett vagy akár szöveges értékelés is súlyos visszaélés a tanár pozíciójával és tekintélyével. Ha teljesülnek, bármilyen értékelés megfelelhet minden érdekelt igényének.
Elszomorító, amikor a tanulói teljesítmény értékelését (nevezzük nevén: a bizonyítványt) helyezzük úgynevezett szakmai viták fókuszába. Amikor pedagógusként magunk is vehemensen állást foglalunk ebben a vitában, sokszor nem vesszük észre, hogy tevékeny részesei vagyunk hivatásunk lealacsonyításának. A buktatás vagy osztályzás kérdésének fetisizálása ugyanis egyszerű aktatologató tisztviselőnek láttatja a pedagógust. Az, hogy mi kerüljön a bizonyítványba, nem nagyobb horderejű kérdés, mint hogy egy irodában a bejövő levelekre ki, mikor, mekkora és milyen színű iktatóbélyegzőt üssön. A mindennapi működés szempontjából fontos, de a valódi feladat tekintetében sokadrangú részletkérdés ez.
Sokan állítják, hogy az osztályozás – s kiváltképp a buktatás – a gyermek személyiségfejlődésére önmagában véve káros, s a tanuló sikerhez való eljuttatását akadályozza. Ez nem igaz. A gyermek – mint minden értelmes emberi lény – sikerre éhes. A pedagógiai munka alapja a sikerélményhez való eljuttatás. Ha nincs sikerkritérium, akkor nincs siker sem. Ha viszont van sikerkritérium, akkor óhatatlanul lesznek olyanok is, akik ennek a sikerkritériumnak nem felelnek meg. Mikor használunk inkább nekik? Ha álságos módon, az értékelést elhagyva vagy megkerülve nem szembesítjük őket azzal, hogy ez vagy az nem sikerült, ezáltal a többieket is megfosztva a mérhető siker megtapasztalásától? Szerintem inkább akkor, ha szerető és értő szóval szembesítjük őket azzal az alapvető élettapasztalattal, hogy ha valami nem sikerült, azt újra meg kell próbálni. Fontos, hogy elmélyült szakmai diskurzust folytassunk arról, hogy hogyan lehet ezt úgy megtenni, hogy a gyermek a legkisebb presztízsveszteséget, a legkisebb kudarcélményt szenvedje el.
Mint az az eddigiekből is kiderült, a magam részéről az osztályozást sok más kérdéssel ellentétben nem érzem a feltétlenül és sürgősen változtatásra érett megszokások közül valónak. Mit látok mégis problémának, megváltoztatandónak az iskolai értékelés kanonizált gyakorlatában?
Szorító gond, hogy a numerikus értékelés (osztályzás) sok esetben nem kiegészíti, hanem helyettesíti az oktatási-nevelési folyamat résztvevőinek kommunikációját.
Elkeserítő, hogy a félévi és év végi bizonyítványosztás előtti hetekben az osztálytermekből átlagszámítások tizedesekre kerekített eredményei szűrődnek ki – és nem csak matematikaórákról. Ha az év végi osztályzás nem egyéb, mint egyszerű számítási feladat, akkor félő, hogy sem az értékelés, sem a közös munka nem érte el a célját.
Megengedhetetlen, hogy a tantárgyi osztályzat sok helyen még mindig a fegyelmezés, a frusztráció levezetésének eszköze.
Méltatlan a hivatásunkhoz, hogy az osztályozás sok esetben a tanuló számára kiszámíthatatlan, érthetetlen, megalapozatlan "kinyilatkoztatás", semmint teljesítményére adott megindokolt, szakmai reakció.
Ugyanakkor az is elfogadhatatlan, hogy még a szakmailag megalapozott, a vonatkozó szabályzók (pedagógiai program, követelményrendszer stb.) figyelembe vételével adott osztályzat megkérdőjelezhető és sérelmezhető a szakirányú felkészültséggel nem rendelkező szülő vagy diák részéről. (Talán nem kell bizonygatnom, hogy az utóbbi két állítás közötti szoros, kétirányú kölcsönhatás milyen negatív hatással van az egész magyar oktatásügyre).
Nekünk, pedagógusoknak, akik így vagy úgy osztályozunk, értékelünk és minősítünk, mindenkinél jobban kell hinnünk abban, hogy ez a tevékenység nem az értelme és nem a célja a munkánknak. A tanulót az egyestől való félelem és a jeles megszerzésének mindent alárendelő küzdelem zárt koordinátájában elhelyezni olyan általánosítás, ami elfedi hivatásunk értelmét, értékét és szépségét. "Csak" a lényeg veszik el: az interakció, a személyes hatás, a nevelés – vagyis a TANÍTÁS.
(Ez az írás 22 éves, a Fejlesztő Pedagógia című szaklap 2004/1. számában jelent meg (J)egyre megy... címmel. Önmagában is elgondolkodtató, hogy máig nem sokat veszített aktualitásából - vagyis nem haladta meg az élet...)